Esős, őszi este volt, amikor egy vidéki faluban sétálva meghallottam egy tenyérnyi kiscica síró hangját.
Nem tudtam ellenállni a hatalmas szemeinek és a kis csapzott testének, így gyakorlatilag gondolkodás nélkül kerítettem egy dobozt, és felhoztam magammal Budapestre (annak ellenére, hogy kutyás embernek mondom magam).
Bucikával már 2 és fél éve éltünk együtt, amikor észre vettem, hogy sokat bánatos, mert én egyre többet dolgozom, és ha otthon is vagyok, nem játszunk már annyit, mint rég.
Gondoltam egyet: Mi lenne, ha lenne társa?
Sokat nem haboztam, készítettem Bucusról egy „társkereső profilképet”, és feltöltöttem cicamentős oldalakra egy mellékelt butatkozó szöveggel, hogy cinkostársat keressünk az úriembernek.
Amikor a Cica-Vár-Lak felvette velem a kapcsolatot hatalmas döbbenet és hatalmas pozitív csalódás ért, amiért annyira segítőkészek voltak, és mindenben együttműködtek velem, hogy Bucikámnak megfelelő partnert találjunk.
Amikor elmentem megnézni a gazdikereső cicákat a szívem szakadt meg, mennyi ketrecbe zárt ártatlan lélek keresi a gazdiját, legszívesebben mind haza vittem volna… és egyszercsak megpillantottam a ketrecben bánatosan fekvő kis szőrgombócot, akit, mint később kiderült, már egyszer befogadtak és pár nap után visszavitték.
Szerelem volt első látásra, én szerettem volna lenni az ő megmentője.
Nem tudom, hogy a szerencsének köszönhető, vagy Bucusom mérhetetlen jó természetének, de egy éjszaka alatt összeszokott a két cicus.
Az első pillanattól kezdve a kicsi minden viselkedést másolt a nagytól, annyira kis ügyes volt és hálás, sok gondom nem volt a neveléssel, szerintem nekem vannak a világ legjobb cicái. Hallgatnak rám, nem tesznek tönkre semmit, rengeteget játszanak egymással.
Ennek már lassan 2 éve, azóta élünk boldogan mi hárman, Bucus, Csirkebogyó, és én.