Barion Pixel

Gyula, a túlélő

Miután elvesztettem tizenhét éves, hűséges sziámi cicámat, akivel tulajdonképpen együtt nőttünk fel, végtelen ürességet éreztem.

Hogy lehet az, hogy hiányzik valami, ami tizenhét évig ott volt? Mintha egy végtagom tűnt volna el. Az egyik leg- magától értetődőbb dolog szűnt meg az életemben. Azt is tudtam, hogy képtelen vagyok macskák nélkül élni, hiszen sosem ismertem másmilyen életet. Biztos voltam benne, hogy adoptálni szeretnék egy olyan cicát, akinek legkevésbé van esélye arra, hogy gazdára találjon.

Így döntöttem el, hogy vagy fekete, vagy cirmos cicát szeretnék. Valakit a láthatatlanok közül. Az már egy másik történet, hogy hogyan lettek végül ketten…

Gondolom, megtörténik, hogy az ember annyira nehezen választ, hogy végül mindkét színt szeretné, nem igaz?

Mondjuk ez akár vicces is lehet, ha egy pólóról van szó, de azt is tudtam, hogy itt életekről beszélünk. Valójában végül ezért nem tudtam dönteni és bár kicsit győzködnöm kellett a partneremet, aki máshogy gyászolta Csipit, így számára nehezebben ment a nyitás, de végül megegyeztünk.

Így került hozzánk Gyula a Cica-Vár-Lakból. Amikor Dida azt mondta, az egész alom retteg, azt feleltem, hogy nem gond, szeretném ebből a rettegő alomból azt a feketét, aki a legjobban fél.

Londonból utaztam Magyarországra a Covid közepén és egy hűvös, esős, márciusi napon útnak indultam családunk két újdonsült tagjával. Kisbusszal, Londonig.

Hogy hogyan duzzadt harmincnégy órásra az utunk, az megint egy másik sztori, de azt hittem, Rettegő Gyula megpróbáltatásai ezennel véget is érnek.

Végre itt van, Londonban, szerető családban. Gyula lassan két éves.

Most, amikor ezt írom, a GS-terápia nyolcvanharmadik napjában vagyunk. Bevallom, volt, amikor azt hittem, elveszítem. Megvakult, két és fél kilósra fogyott, nem csinált mást, csak feküdt és várta a halált.

Utólag belegondolva összefacsarodik bennem valami, amikor eszembe jut, hogy ha ez a gyámoltalan kis teremtés nem lett volna olyan szerencsés, hogy jóravaló emberek összeszedjék az utcáról, akkor is így várta volna a halált, csak a meleg szoba és puha paplan helyett valahol egy kerítés tövében. Vakon, rettegve.

Talán ő egy kicsit fel is adta már, amikor én nem voltam hajlandó. El tudok engedni egy tizenhét éves aggastyán kandúrt, aki megélt minden boldogat és szépet, aki lassacskán elfogyott a korral, akit felfalt az idő. De nem tudok elengedni egy másfél éves, korábban ereje teljében lévő, fürge, bolondos kölköt, aki előtt még ott nyújtózik az élet ösvénye.

Az elején sokszor sírtam a bundájába. Az eleje nehéz is volt. Gyula nem szerette, ha emberek érintették, leszámítva néhány alkalmat, amikor ő jött a simiért. Ritka volt az is. Ha valami jót is hozott nekünk a FIP, akkor az az, hogy Gyula megtanult bízni bennünk és másokban. Az emberben.

Megtanulta, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fogom hagyni, hogy őt bárki bántsa. Nem hiszek az agresszív, erőfitogtató nevelésben. Nálunk sosincs pofon a macskának, nincs fenéken billentés, nincs semmi más, csak szeretet és bizalom.

És van Gyula. Van Gyula, aki lassan, de biztosan legyűri a rettegett FIP-et és ebben sokat segített nekünk az óvodája is, ahogy én hívom. Mert a Cica-Vár-Laktól nem csak Gyulát kaptuk, hanem rengeteg támogatást is, amikor szükségünk volt rá.

Fogták a kezünket ezerötszáz kilométer távolságból és az egyik volt védencük most végre elkezdheti megtapasztalni, milyen a boldog élet. Gyula valamivel több, mint három kiló. Sosem lesz zömök, nehezebb se nagyon, de ő a legatletikusabb macska, akit valaha láttam. Fürge és kecses, az egyensúlya újra páratlan, a látása pazar és nem telik el nap, hogy ne bújnánk össze. Így ünneplünk mi. Így ünnepeljük az életet.