– Kell cica! – mondta a fiam, aki évek óta könyörgött már, hogy adjam be a derekamat.
– Minek? Van kutya!
– De egyedül van, unatkozik. Jó lenne neki egy haver… Naaaa, anyaaaaa!
Így kezdődött.
Kislánykoromban (9-10 évesen) volt egy szürke cirmosom, a nővéremnek is. Sokáig könyörögtünk a szüleinknek, mire megkaptuk őket. Aztán elütötte őket az autó (érdekes, hogy utána volt még 2 cica, akik viszont egyáltalán nem jártak ki, de akkor én vidéken éltem). Valószínű ettől a traumatol kezdve kiütést kaptam, ha egy macska hozzám ért.
Úgyhogy nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy legyen egy macskánk. Aztán mégis beleegyeztem.
És kezdődött a kanosszajárás…
Facebook és egyéb internetes keresések után találtam egy szimpatikus hirdetést. 6 hetes macsek 3 hét múlva vihető. Telefon, ahol kiderült, hogy nem a hirdetőé a macsek, hanem csak segít elajándékozni a kicsiket. Képeket azért kaptam a kicsiről és telefonszámot névvel, címmel. Kiderült, hogy a Balatonnál van, de kit érdekel a távolság? Telefon a tulajnak, megegyeztünk, hogy 2 hét múlva mehetek a cimmancsért. 10 nap elteltével ismét bejelentkeztem, hogy nagyon várom már a találkozást, készülök A tulaj nyugtatott, hogy mindjárt vihetem, előtte való nap viszik el a tesókat, várnak szeretettel. A 13. napon este ismét telefonáltam, hogy hánykor érek oda, de a férfi közölte, hogy aki az utolsó cicát vitte, azt mondta, hogy inkább elviszi az enyémet is, hogy ne legyen egyedül egyik sem…ez van! Szép napot!
Azt hiszem, hogy nem kell ecsetelnem, hogy mit éreztem!!! A facebook kerületi cicás csoportjában panaszoltam el a bánatomat. Annyian vigasztaltak, nagyon jólesett! Aztán írt Szekeres Zsuzsa, aki nem vígasztalt, hanem azt írta, hogy keressem Fodor Didát, ő tud segíteni talán. Megköszöntem az ötletet, és máris a messengerre kattintottam, ahol láttam, hogy van egy engedélykérés az üzeneteknél. Rákattintottam és Fodor Dida írta a következőket: – Szia, nekünk sok cicánk van, cicamentők vagyuk! – És akkor elsírtam magam…
Így kezdődött.
Dida nagyon sok mindent kérdezett, feltételeket írt ééééés küldött két fényképet. Egy kicsi cirmosról. ?
És akkor már tudtam, hogy elvesztem… 😀 De nem csoda, igaz? Dida elmondta, hogy 6 hetet kell várnom, mert a kistigris csak 6 hetes és oltás után vihetem. Ami még 6 hét. Szerintem direkt kínzásnak szánta, vagy valamilyen próbának, hogy kiállom-e, megérdemlem-e ezt a kis csodát!!!
Nagy levegőt vettem és a csalódásra gondoltam, ami aznap ért.
Átgondoltam hideg fejjel a dolgokat. Csábított az újabb keresgélés lehetősége, hogy talán találok olyat, akit másnap haza hozhatok… De győzött az az észérv, hogy a Cica-vár-lakból tuti biztos egészséges, szép, jól táplált bársonymancsot kaphatok. Csak hát…várni kell rá…nem keveset. Mert Didával nem lehetett alkudni! Még egy hetet sem tudtam lefaragni a hatból! ???
Viszont megkaptam Mucsi Kriszti telefonszámát és címét, akit felhívtam és Ő azonnal beleegyezett, hogy másnap meglátogathatom a fiatalurat. 😀
Mivel akkor is éppen teltház volt nála rengeteg gyönyörűséget láthattam és simogathattam! Csodás macsekok voltak ott! Sok kismama a picinyeivel, volt egyedülálló hölgy és úr, mind fényes bundával sziesztázott a patyolattiszta padlón, vagy a nyitott ketrecében.
Az én jelöltem családja egy külön helységben lakott, mint mondtam a teltház miatt. Hát olyan szép három kismacskát ritkán látni egy alomban! Mind tökéletes a maga nemében és mind más és más! Volt egy vörös, egy szürke és az én cirmosom.
Ahogy Kriszti kinyitotta a ketrecet elsőként az anyuka jött oda. Egy csoda édes, hízelgős, dorombolós cirmosmami! Ő Kamilla.
Ha felnőtt macsekot akartam volna egész biztosan Őt választottam volna! (Szerencsére azóta már saját fotelje van egy szuper családnál! ??? )
Aztán a szürke kismakka dugta oda a fejecskéjét, a vörös éppen fetrengett egy puha pléden, az én Madzagom pedig ült és ránk se bagózott… Kriszti kivette és jól megdögönyöztük a kis drágát.
Megköszöntük Krisztinek, hogy miattam, az én lelkemért meglógott a munkából és biztosítottam, hogy legközelebb csak akkor jövök, amikor elviszem a kislegényt. Nem lett volna jó mindig otthagyni…
És akkor nagyon lassan elkezdtek peregni a napok… 6×7 az 42 nap!!! Rettenetesen sok!!! Ennyit kellett várnom Rá.
Aztán Kriszti megkönyörült rajtam. Annyit nyaggattam, hogy néhány nappal előbb mehettem érte, mint a többiek – rendes időben – a tesókért. (De lehet, hogy megígértem neki, hogy ezt soha nem árulom el??? ? Bocs, Kriszti!!! ?)
Elhoztam az én csíkospöttyös, lokátoros kisfickómat!!! Végre! Egy csodát kaptam! Gyönyörű és – főleg!!!! – egészséges macskagyereket!
Nem vagyok szakember, sokáig nem volt cicám. De azt tudom, hogy ezek az emberek, akik a Cica-vár-lakban a kis életekért dolgoznak a szívüket-lelküket (és most már azt is tudom, hogy bizony nagyon sok saját pénzüket is!) belepakolják ebbe a projektbe.
Amit én tapasztaltam az előzetes beszélgetésen, a látogatásaim során mind-mind azt bizonyítják, hogy tökéletes elköteleződéssel dolgoznak, mert rajonganak minden egyes cicáért!
Nem tudom, hogy hogy csinálják, honnan van energiájuk erre, honnan a vitalitás, az összhang köztük, de nem hiszem, hogy sok ilyen macskamentő egység van – nemhogy Magyarországon, de az egész világon, mint ez! Ismeretlenül is hálás vagyok Szekeres Zsuzsának is – akinek mi köze is van ehhez a Cica-Vár-lak-hoz??? -, hogy ajánlott Benneteket!!!
A legjobb döntésem volt hosszú idő óta!
KÖSZÖNÖM, KEDVES CICA-VÁR-LAK, HOGY VAGYTOK!!!!!!!
Kontra Anna Mária