Két és fél évvel ezelőttre kell visszamennünk. Adott volt egy házaspár. Női fele 28 éve vágyakozott egy cicára, férfi fele ugyanennyi ideje ellenállt a kérésnek. Egy szerencsétlen baleset mindent megváltoztatott, és elhangzott a varázsmondat: „Annyit tettél a gyógyulásomért, hogy nem tudom megköszönni. Legyen egy macskád!”
Ezt még néhányszor visszakérdeztem, de ugyanaz volt a válasz. Nosza, elő az internetet, és keresek magamnak cicát..
Nagyon sok oldalt átnéztem, nagyon sok cukiságot láttam. Megtetszett egy vörös kandúrka, irodai cica Krisztináék oldalán.Telefonok oda-vissza, kell a cica nekem.
Bevásároltam mindent, amire szükség lehet, meg amire soha sem lesz. Megyünk a jószágért. Csakhát egy kicsit elkéstünk, azt a cicát már elvitték. Eléggé elszontyolodtam, de Kriszti nem hagyott sokáig szomorkodni, mondván, van itt egy cica, akinek szintén kellene egy otthon. Régi helyéről mennie kellett, ráadásul pár fogát is el kellett távolítani.Gyógyszerelésre szorul.
No lássuk ezt a kis beteget. Igen ám, de annyira félt, hogy bebújt a házikója legesleg belső sarkába. Látni sem akart. Szegényke legszivesebben láthatatlanná vált volna, de más út lett neki felajánlva.Egyenesen be a hordozóba.Kaptunk gyógyszert, játékot élelmet, biztatást, hogy minden rendben lesz.Biztosan látszott rajtam, hogy nem igazán vagyok meggyőződve erről.
Itthon letettük a hordozót az előszobában, kicsit magára hagytuk, majd kinyitottuk a hordozót. A mi frissen befogadott macskánk rá sem hederített az enni- inni valóra, csili-vili macskaágyra, mint villám eltűnt a szerszámos helyiség legtávolabbi sarkában. Ha egyáltalán látni akartam, hason kúszva tudtam meglesni, ez ment 4 napig. Gyógyszert nem tudtam adni neki, nem evett, nem ivott, nem volt az almon.
Ez így nem mehet, döntöttünk, állatorvoshoz visszük. Kapott fájdalom csillapító szurit, megnézte a fogak helyét, végül is nem talált semmi kórosat, legyünk türelemmel, meg fog barátkozni velünk.
Jó, de mikor?
Otthon kiengedtünk a hordozóból egy egészen más macskát, mint akit elvittünk a dokihoz. Nem menekült, nem sziszegett.Elkezdte fölfedezni leendő otthonát, evett,.ivott, alomra ment, szóval hazaért. Sokáig bújkált, kedvenc helye a fotel alatt van a mai napig. Ölben nem igazán szetet lenni, a simogatás csak akkor lehetséges, ha éppen hazaértem, ő pedig fetrengve fogad, vagy az ablakban ül, vagy éjjel felébreszt, hogy MOST simogassam. Mindig a közelemben van, arra persze ügyelve, nehogy elérjem, megsimizzem, mert az úgy nem ér! Csak, ha ő kezdeményez. Beszél, be nem áll a szája. Őrült játékot levágunk minden nap az ágyon. Ha kések, méltatlankodva fut előttem, csalogat játszani. Akkor mindent abba kell hagyni, nincs mese, vele kell foglalkozni.
A vendégeket nem kedveli,akkor bevackol a fotel alá,meg sem moccan, csak akkor jön elő, ha tiszta a levegő.
Nem találjátok ki, hol a kedvenc alvó helye: a macskát állítólag nem szerető férjem ágya, vagy a kettőnk párnája közti kis szabad hely.
Szóval odavagyunk ezért a kis antiszociális,feleselő, sokszor magának való fekete-fehér szőscsomóért!
Nagyon örülök, hogy Ő lett a mi cicánk, köszönet érte a Cica-Vár-Laknak, és Krisztinának!
