Barion Pixel

Mónika és Vipi története

„Egyszer volt, hol nem volt…macskám.

Amikor az ember elhagyja a hazájat, nemcsak a személyisége feléröl, a barátairól, a családjától kénytelen elbúcsúzni, hanem azoktól is, akik a környezetéhez szervesen tartoztak: az állatokrol is.

Hosszú idő volt, mire annyira stabilizáltam magam, hogy azt mondhattam újra, hogy lehet cicám. Akkor már követtem néhány hónapja Krisztiéket.

2019 őszen jártunk.

Az alapítvány éppen születőben volt. Tudtam, hogy ha Krisztiék tényleg kihoznak nekem valakit, akkor én azt akarom, hogy ez valódi mentés legyen. Olyan, akiknek nem volna más esélyük.

Így érkezett meg hozzam Hannoverbe 2019 december 17-en Vipi es Árnyék. Egy testvérpár, akik bizony erősen igénybe vették minden tapasztalatomat. És ahol végül nem kevés szerencsével Vipi engem, Árnyék pedig egy új családot választott. Vipi. Vipera. Az én autista kisfiam, aki hosszú hónapok után nyílt meg nekem, és mint ezt azóta számtalanszor bizonyította, csak nekem.

Ma már nyomokban is alig tartalmazza a kis rettegőt, es emberkerülőt, aki volt.

Sőt, nagyon is figyelmes, és kedves….kommunikatív 7 kilós óriás, aki ezekben a napokban ismerhette meg Bársony Lencsit, aki új szint, energiát, es szeretetet hozott nekünk szintén a Cica-Vár-lak csapatától.

Úgyhogy az én komoly fiam éppen udvarolni tanul és játszani, egy végtelen kis energiagombóc felügyeletével, és néha pofonjaival kísérve.

Bársony egy kis tündér. Elképesztő domináns, fiatal leányzó, aki pontosan azt teszi, amiben reménykedtünk: megmutatja Vipinek, hogy nem kell egyedül lennie. Hogy nem szabad csak bennem bíznia. És közben remélem, hogy ő maga is boldog lesz velünk.” Monika Monika