No tehát. Pici lelkem, Vattacuki története.
Gyerekkorom óta nagy vágyam volt egy cica, viszont családon belüli allergia miatt nem lehetett kisállatom.
Aztán az egyetemista időszakom után eljött az én időm. Akkori párom nem volt oda a cicatartás gondolatáért, de hajthatatlan voltam.
A lakás sarkában már cicapalotat és mindenféle játekot-kiegészítőt bevásároltam.
Szerettem volna igazi otthont adni egy árva, tappancsos gyerkőcnek. Éjt-nappallá téve cicákat nézegettem különböző egyesületeknél, aztán megláttam Didáéknál Cukit.
Igazi fenséges, kékvérű hercegnő pofival tekintett ránk a képről- Kriszti kezeiből.
Elmentunk hát megnézni a szépikét az idimamijához. Cuki nem olyan volt amilyen cicát mi szerettünk volna.
Nagyon félénk, antiszoc egyéniség volt tudod, nem az a tipus aki az öledbe bújik, dorombol és szomjazza az emberi kontaktot. Többnyire menekűlt és látszódott rajta, hogy diszkomfortos neki az érintés.
Hazamentunk, vacilláltunk aludtunk rá és úgy döntöttünk, megpróbáljuk Vattacukival az életet.
Amikor Kriszti hozta hozzánk akkor mondta, hogy most jönnek a dokitól és aktuálisan retinaleválása van a jobb szemére, szürkehályogja lesz és vélhetőleg műteni kell majd.
Így is szeretnénk őt? Kérdés sem volt számomra, hogy nanáhogy jön hozzánk! Ez nem oszt-nem szoroz.
2-3 napig ki sem jött a leányzó a konyhaszekrény alol, nagyon félénk volt. Hálát adtunk az égieknek az első kakiért ahogy az első evészetért is.
Úgy kezeltuk, mint egy bántalmazott kisgyereket. Sosem erőltettuk az érintést, nem erőszakoltuk rá magunkat, mindíg megvártuk, hogy ő kezdeményezzen és csak annyi kontaktot adtunk neki amennyit igényelt.
Nem volt döccenőmentes az összeszokás, mert egész éjszaka nyivákolt-össze kellett hangolnunk az ő bioritmusát a miénkkel. Kizártuk a hálóból éjszakánként, nagyjából másfél hónapig.
Nyivákolt végig, vártuk az áttörést, kimerültek voltunk-mintha igazi hasfájós csecsemőnk lett volna? de szerettünk volna következetesek lenni, meghúzni a határokat.
Aztán egyszercsak nyitva hagytuk az ajtót és láss csodát azóta minden egyes este síri csend van. Megtanulta, hogy ha a villanyt lekapcsoljuk alvás van és pont. Azóta is csak akkor dörgölőzik reggelente, ha már megszólalt az első ébresztőóra. 🙂
Természetesen ő is ízig vérig cica, nem lett szent és tökéletes, sőt-az egész lakás az övé, egyeduralom van. Szereti eljátszani a hattyú halálát-van hogy hisztis. De tudja, hogy én vagyok az alfa-megtanulta, hogy a nem az nem. És nem azért mert odakapok vagy kap egy pofont. Szóbol-hanglejtésből és fegyelmező szemkontaktból tudja, hogy hol van a határ és mikor kell tényleg szót fogadni.
Ma már 2 és fél éve, hogy családtag es mintha kicserélték volna. Már nyitott, minden vendéghez dörgölőzik, dorombol és puszit ad (barátkozó nyalogatást). Velem alszik, bújik, imádja és igényli az érintést-mert megtanulta, hogy az nem bántó-hanem jó dolog☺️
Habár azóta sem ölben ülős cica (annyit változott, hogy néhány év után lehet, hogy már az is belefér majd neki?) de nem érdekel, ha soha nem is lesz ölbenülős, mert nekem ő így tökéletes. ❤️
Szívből hálás vagyok a CicaVárLakos csajoknak, hogy megmentették ezt a csöpit és lehetőséget adtak neki egy biztonságosabb életre.
Bearanyozták vele az életem❤️
A lányok rendíthetetlenül, fáradhatatlanul segítik az elesettebbnél elesettebb lelkeket, áldozatos munkával és rengeteg energiával küzdenek az esélytelen tappancsos gyerekekért.
Csak lesek, hogy hogyan karolják fel a sérült gyerkőcöket és hogy kupálják ki őket (nem kevés munkával-energiával-RENGETEG pénzzel) és adnak nekik lehetőséget a gazdisodásra.
Azt pedig mi fel sem foghatjuk, hogy mennyi lelkierőre lehet szükség ehhez, milyen mentális leterheltséggel jár a felelősség ami nyomja a vállukat, illetve a mély fájdalom, ha a rengeteg küzdelem után elvesztenek egy-egy gyerkőcöt (többnyire azért, mert embertársaink felelőtlenül viszonyulnak a macskatartáshoz.
Mások hibáját hordozzák el nap, mint nap. Ők és a hozzájuk hasonló állatmentők olyanok számomra, mint a magyar eü dolgozok. Kevés pénzből, kevés megbecsüléssel, túlterhelve probálják menteni a menthetőt).
Nagyon lelkiismeretesek és segítőkészek voltak, akármivel-akármikor hívhattam őket-írhattam nekik.
Úgy éreztem, hogy Cukit is a saját gyerekükként kezelték és fontos volt nekik, hogy jó kezekbe kerüljön.
Ha én nem írtam nekik egy darabig, Dida írt rám, hogy mi a helyzet? Ez szerintem leír mindent: akkor is fontos nekik egy gyerkőc élete, ha már fizikailag már nem a menhelyükön lakik a cicus.
Szerintem ez egy hihetetlenül becsülendő dolog, hogy az utógondozást is fontosnak tartják: ez tükre annak, hogy milyen jó emberek is ők❤️
Nagyon köszönöm a munkátokat lànyok!❤️